Itt vagyok már megint, és ez a címben található szónak köszönhető.
Tegnap kimentem futni egy jót, jól is esett, szuper volt a levegő, egy kicsit el is áztam, de azt is élveztem...
Már az utolsó km-t fogyasztottam, amikor is egy padka mögött rejtőző gödörbe léptem és teljesen kifordult a bokám, elég nagyot takartam. Emellett pedig borzasztóan fájt. Nagyon rosszul esett, még a könnyem is kicsordult. Próbáltam tovább futni, de ráállni sem bírtam, így szánalmasan üldögéltem a földön. Jó páran elmentek mellettem, hát a kutyák, amiket sétáltattak, jobban foglalkoztak velem, mint az emberek. Ez teljesen megdöbbentett, ez a közöny teljesen elképeszt. Nekem meg még egy vacak telefonom sem volt, hogy segítséget hívjak, így végül fél lábon ugráltam hazáig. Ennyire még sose fájt lábam, amikor eltörtem, akkor sem.
Hazaértem, jegeltem, el tuti nem tört, de ha nagyon mozgatom, akkor fáj. Szerencsére reggelre már jobb lett, alaphelyzetben egyáltalán nem fáj, csak ha rosszul lépek rá. Szorítókötés van rajta, valószínűleg a szalagok húzódtak meg. Kenegetem, ápolgatom.... És várok
A sors iróniája, hogy ma szabadságon vagyok simán lenne időm futni, erre itthon senyvedek MIÉRT???
Tudom, nem nagy tragédia (persze nekem igen), nagyon reménykedek, hogy holnap azért már jobb lesz, minden egyes nap abban bízom, hogy kimehetek futni.
Hát ennyit a tegnapi futásról, többet sötétben, új útvonalon, sosem futok, és ez most egy komoly fogadalom!!
