Hát igen... A múlt hét...
Nem kecsegtetett sok jóval. Először is kedden hosszút akartam futni, ebből csak egy rövid 6,5 km lett, az is lassan. Nagyon fájt már a lábam. El is voltam keseredve és azt hittem nem lehet rosszabb amikor is:
Szerdán Szabival és Ádámmal mentem ki megint egy átmozgatóra, és be kell itt is valljam, hogy nem tudtam volna gyorsabban és többet futni. A végén már nagyon szánalmasan nézhettem ki: hasogatott a sípcsontom, és amellett, meg olyan volt, mintha tőből össze akarna csuklani a lábam. Meg is kellett állni egy kicsit sétálni. Mire hazaértem már nagyon depressziós lettem, és el is határoztam, hogy a debreceni félmaratonig nem is futok és nem is írom meg ide a panaszkodásaimat.
Szerda: 8.5 km, időről nincs adat. Viszont a heti terv megszületett: szombatig nyújtás, a láb pihentetése és valami nagyon jó kenőcs beszerzése a gyógyszertárból. 
Csütörtökön sikerült is a kenőcs beszerzése: Phenylbutazon, ez egy nagyon erős fájdalomcsillapító és gyulladáscsökkentő, nem szabad huzamosabb ideig használni és max. naponta kétszer lehet bekenni vele a fájó pontot vékonyan. És most már kijelenthetem: használt. Rájöttem, hogy a bajom az lehet, hogy nem nyújtottam eleget és eléggé elhanyagoltam az edzések utáni lenyújtást. Pénteken még megcsináltam a Callanetics programból (ez ilyen kímélő torna, de nagyon jó, elsőre nem tűnik nehéznek, de ha kipróbáljuk...) a nyújtó gyakorlatokat, és utána nagyon jól éreztem magam.

Tehát Debrecenben a félmaratonom
Már pénteken elindultunk, ottalvás volt, így is 4 óra volt az út Szegedről autóval és azt hittem már sose érünk oda. Este a barátokkal dumálás, film nézés, éjfél körül feküdtem le és utána sem aludtam valami jól az új hely miatt.
8-kor keltem, úgyhogy azért valamennyire volt idő kipihenni magam. És ugye a rajt. Maga a verseny annyira nem nyerte el tetszésemet, meg a szervezés, bár a főbb dolgokat jól csinálták. Volt egy-két gubanc a nevezésnél, meg fura dolgok. De nem vészesek. Amúgy lehet az én hibám, hogy nem tetszett, mert én a nagyobb volumenű rendezvényeket jobban szeretem, ahol többen szurkolnak, pezsgőbb a hangulat.
Rajt. Ugye 4 kör volt. Az első körben nagyon jól mentem, az edzéseimhez meg a kínlódásomhoz képest: 5 km: 33 perc. És nagyon örültem, hogy nem fáj a sípcsontom. És ekkor jött a másik ellenségem: az emelkedők. Lehet, hogy mások azt mondják, hogy nem vészes, de nekem igenis azok voltak. Több okból is: 1. alföldi leány vagyok, és Debrecenről nem az emelkedők jutnak eszembe. 2. Ennél fogva nem is készültem rájuk egyáltalán. Idén egyetlenegy ilyen edzésem sem volt. Bár tudom, hogy kellene...
Második körön már lassultam pár percet, kicsit elvette a kedvem ez a sok emelkedő, nagyon lefárasztott. A harmadikon megint sikerült gyorsulni, bár ekkor meg is kellett állnom egy pár méteres sétára, mert eléggé begörcsölt a gyomrom, rögtön a frissítés után. Elég fura volt az izoital amit adtak, én arra gyanakszom. Volt az erdőben egy kiránduló csoport, középiskolások lehetettek. Nagyon nagy élmény volt ahogy álltak az ösvény mellett, ahol futottunk és egyszerre bámultak meg minket a tanárukkal együtt. Nem tudom... én ezt valahogy nem tudom értékelni. Egyébként a kísérők többsége végig kitartóan biztatott, ami nagyon jól esett.
Az utolsó kör viszont már nem esett olyan jól. Nagyon kivette az erőmet az emelkedő meg a talaj. Bár a talajra azért nem haragszom, mert valószínűleg ezért nem fájt egész végig a sípcsontom, csak 1-szer nyílalt bele, de akkor is csak tompán. Szóval: köszi talaj:)
Az utolsó körön lévő lassulással együttvéve: 02:29:57 lett, ami nagyon vicces, mert ez volt a célom, bár itt nem volt szintidő, de más félmaratonokon ennyi szokott lenni, ezért ezt tűztem ki magamnak. Ez lett életem legrosszabb ideje félmaratonon, de én akkor is örülök neki. És ha beleveszem azt, hogy nincs ez a csonthártyagyulladás, meg az emiatt elmaradt, lerövidült edzések, és nincsenek emelkedők, vagy készülök az emelkedőkre is, akkor egy negyed órát le tudtam volna faragni ebből az időből. De én mégis örülök. Most már csak az van hátra, hogy május Siófok, maraton, ahol ennek függvényében megcélzom az 5:15-ös időt, nem akarok túl sokat gondolni, aztán ha jobb lesz örülök. Szép kényelmesen. Majd pedig utána egy kemény edzésbe belevágok, hogy a Nike félmaratonon lefussam életem legjobbját 2 órán belüli eredménnyel. Már kezd egy kicsit idegesíteni, hogy versenyen lefutottam már 14 félmaratont és még mindig egy helyben toporgok. Most már félre a toporgással, és belecsapni a lecsóba, mert tudom, hogy meg tudom csinálni. Csak kevesebb kényelmi futást kell tervezni és többet a kényelmi zónámon kívül. Mert ennél a félmaratonnál is éreztem, hogy tudnám gyorsabban is, de nincs kedvem. Tudtam, hogy beérek szintidőn belül és kész. Nem hajtottam. Most már hajtani fogok.
Szóval hajrá: 15. félmaraton, 01:59:59!!!!!!!!!